Az erdélyi kopó bemutatása
Egészséges, kiegyensúlyozott és megbízható – röviden így jellemezhető az erdélyi kopó.
Az erdélyi kopó egészsége általában kiváló. Ősi, természetes szelekción alapuló fajta, ezért szívós, ellenálló, hosszú élettartamú kutya. Nincsenek olyan jellemző örökletes betegségei, mint sok más nagytestű kutyának. Előfordulhat ugyan csípő- vagy könyökdiszplázia, de nem gyakori. Allergiák és érzékenységek ritkán jelentkeznek, a fajta jól alkalmazkodik különböző tartási körülményekhez.
Természetét tekintve az erdélyi kopó kiegyensúlyozott, intelligens és hűséges. Családjával ragaszkodó, türelmes, gyerekekkel nagyon jól kijön. Idegenekkel szemben lehet kissé tartózkodó, de nem agresszív. Más állatokkal – különösen, ha kölyökkortól együtt nevelkednek – jól összeszoktatható. Nem egy nagyszájú kutya, csak akkor ugat, ha nyomós oka van rá.
Önálló gondolkodású fajta, ami vadászkutyás múltjából ered, ezért következetes, nyugodt nevelést igényel, de megfelelő kapcsolat mellett nagyon együttműködő és megbízható társ.
Összességében az erdélyi kopó egészséges testfelépítésű, jó idegrendszerű, aktív, családban is jól tartható fajta, amely megfelelő foglalkozás mellett hosszú éveken át hűséges társa lehet gazdájának.
Küllemében az erdélyi kopó az egyik legelegánsabb kutyafajta. Fekete cser jegyekkel és fehér jelzésekkel rendelkező kutyafajta. Marmagassága 55–65 cm. Átlagos testtömege 25-35 kilogramm között mozog. Várható élettartama 14 év. Rövid szőre különösebb gondozást nem igényel. Használatából adódóan teste atletikus felépítésű, szikár, izmos, mozgása kiegyensúlyozott, elegáns. Egész megjelenése nemességet, harmóniát tükröz.
Az erdélyi kopó egy rendkívül kitartó, jó szimatú vadászkutya, a vadászatokon utánkeresésre, a megsebzett vad felkutatására is kiválóan alkalmas. Az ősi ösztönök a mai napig megmutatkoznak benne, ezért is kiemelkedő hajtókutya.
Eredete: Régészeti leletek bizonyítják, hogy már a népvándorlás korában is éltek kopó típusú kutyák a Kárpát-medencében. Az Erdélyben kialakult kopót először serlegeket díszítő domborműveken ábrázolták az 1600-as években. A kopó szóról az első írásos feljegyzés 1237-ből származik, a szó eredeti jelentése elkapó, megfogó volt.
Két változatban tenyésztették. Egyik a hosszú lábú, másik a rövid lábú kopó. A hosszú lábú erdélyi kopót erdei vadászatokhoz, nagyvadra, régebben bölény, majd medve, vaddisznó, hiúz, a rövid lábú erdélyi kopót fedett területeken apróvadra, róka, nyúl, valamint sziklás terepen zergevadászatra használták eredetileg. Ma az FCI csak a hosszúlábú változatot ismeri el. A 19. században az erdélyi kopó meglehetősen elterjedt volt mind Magyarországon, mind Erdélyben. Sajnos a Kárpát-medence strukturális változásai mocsarak lecsapolása, erdővel borított területek lecsökkenése - miatt a kopós vadászat az erdélyi hegyvidéki területekre szorult vissza. 1947-ben napvilágot látott egy román rendelet, mely káros dúvadnak minősítette és a magyar agárral egyetemben kiirtását írta elő, s ezzel szinte halálra ítélte a fajtát. 1944 és 1969 között egyetlen almot sem jelentettek be. Az FCI nyilvántartása szerint a fajta teljesen kihalt. Szerencsére voltak elkötelezett hívei, akik nem hagyták veszni az erdélyi kopót. Máramarosszigeten találtak még kopókat, amelyeket sikerült Magyarországra hozni, és újból elkezdődhetett a fajta magyarországi tenyésztése. 1968-ban az FCI hivatalosan, nemzetközileg is elismerte az erdélyi kopót, és a kilencedik magyar kutyafajtánknak jegyezte be. 2017-ben hivatalosan is hungarikummá nyilvánították. Az erdélyi kopó jelenleg a legveszélyeztetettebb helyzetben lévő magyar kutyafajta.
Az erdélyi kopó egészsége általában kiváló. Ősi, természetes szelekción alapuló fajta, ezért szívós, ellenálló, hosszú élettartamú kutya. Nincsenek olyan jellemző örökletes betegségei, mint sok más nagytestű kutyának. Előfordulhat ugyan csípő- vagy könyökdiszplázia, de nem gyakori. Allergiák és érzékenységek ritkán jelentkeznek, a fajta jól alkalmazkodik különböző tartási körülményekhez.
Természetét tekintve az erdélyi kopó kiegyensúlyozott, intelligens és hűséges. Családjával ragaszkodó, türelmes, gyerekekkel nagyon jól kijön. Idegenekkel szemben lehet kissé tartózkodó, de nem agresszív. Más állatokkal – különösen, ha kölyökkortól együtt nevelkednek – jól összeszoktatható. Nem egy nagyszájú kutya, csak akkor ugat, ha nyomós oka van rá.
Önálló gondolkodású fajta, ami vadászkutyás múltjából ered, ezért következetes, nyugodt nevelést igényel, de megfelelő kapcsolat mellett nagyon együttműködő és megbízható társ.
Összességében az erdélyi kopó egészséges testfelépítésű, jó idegrendszerű, aktív, családban is jól tartható fajta, amely megfelelő foglalkozás mellett hosszú éveken át hűséges társa lehet gazdájának.
Küllemében az erdélyi kopó az egyik legelegánsabb kutyafajta. Fekete cser jegyekkel és fehér jelzésekkel rendelkező kutyafajta. Marmagassága 55–65 cm. Átlagos testtömege 25-35 kilogramm között mozog. Várható élettartama 14 év. Rövid szőre különösebb gondozást nem igényel. Használatából adódóan teste atletikus felépítésű, szikár, izmos, mozgása kiegyensúlyozott, elegáns. Egész megjelenése nemességet, harmóniát tükröz.
Az erdélyi kopó egy rendkívül kitartó, jó szimatú vadászkutya, a vadászatokon utánkeresésre, a megsebzett vad felkutatására is kiválóan alkalmas. Az ősi ösztönök a mai napig megmutatkoznak benne, ezért is kiemelkedő hajtókutya.
Eredete: Régészeti leletek bizonyítják, hogy már a népvándorlás korában is éltek kopó típusú kutyák a Kárpát-medencében. Az Erdélyben kialakult kopót először serlegeket díszítő domborműveken ábrázolták az 1600-as években. A kopó szóról az első írásos feljegyzés 1237-ből származik, a szó eredeti jelentése elkapó, megfogó volt.
Két változatban tenyésztették. Egyik a hosszú lábú, másik a rövid lábú kopó. A hosszú lábú erdélyi kopót erdei vadászatokhoz, nagyvadra, régebben bölény, majd medve, vaddisznó, hiúz, a rövid lábú erdélyi kopót fedett területeken apróvadra, róka, nyúl, valamint sziklás terepen zergevadászatra használták eredetileg. Ma az FCI csak a hosszúlábú változatot ismeri el. A 19. században az erdélyi kopó meglehetősen elterjedt volt mind Magyarországon, mind Erdélyben. Sajnos a Kárpát-medence strukturális változásai mocsarak lecsapolása, erdővel borított területek lecsökkenése - miatt a kopós vadászat az erdélyi hegyvidéki területekre szorult vissza. 1947-ben napvilágot látott egy román rendelet, mely káros dúvadnak minősítette és a magyar agárral egyetemben kiirtását írta elő, s ezzel szinte halálra ítélte a fajtát. 1944 és 1969 között egyetlen almot sem jelentettek be. Az FCI nyilvántartása szerint a fajta teljesen kihalt. Szerencsére voltak elkötelezett hívei, akik nem hagyták veszni az erdélyi kopót. Máramarosszigeten találtak még kopókat, amelyeket sikerült Magyarországra hozni, és újból elkezdődhetett a fajta magyarországi tenyésztése. 1968-ban az FCI hivatalosan, nemzetközileg is elismerte az erdélyi kopót, és a kilencedik magyar kutyafajtánknak jegyezte be. 2017-ben hivatalosan is hungarikummá nyilvánították. Az erdélyi kopó jelenleg a legveszélyeztetettebb helyzetben lévő magyar kutyafajta.